4. Rész~ 2012. Augusztus 11. Jó/ rossz Meglepetés.? (HeeRa.~)

A papíron ezt olvastam :
"Kérlek, gondolj a Will barbie-ra, és dobd le a tetőn rám gondolva...Sunggie."
Kirázott a hideg mert ő most...mi van? SungGi hol van? Nem értettem.. Hiszem el..el..ment. Sírni kezdtem. Nem értettem semmit. Csak vártam hogy jöjjenek a magyarázatok.
- Ha neki vége lett nekem is legyen végem. - határoztam el...
A cuccaim között megtaláltam a barbie-t (nem tudom hogy hogy oda teleportált, vagy SungGi oda vitte.) rákötöttem a cipőfűzőmet és kihajítottam az ablakon közben a másik felét fogtam.. A mikor SungGi 13, én 12  éves voltam ez a barbie-t kidobtuk az ablakon úgy hogy kötelet kötöttünk rá és nagyon mókás volt... Ezzel szórakoztunk sokáig, amíg anyu ránk nem szólt hogy hozzácsapódik az ablakhoz, ekkor balhé lett és szoba fogságot kaptunk mind a ketten... külön szobába. o.o Persze nem bírtuk ki.




- Hogy vagy? - jött be apám.
- ...Meg vagyok.. - nyögtem ki.
- Akkor jó.. Szia hagylak pihenni. - hagyott egyedül a szobámba apa.
Nagyon féltem.. Letéptem magamról az infúziót és a pizsimbe kiszaladtam az esőbe, persze a nővérek utánam.. de nem érdekeltek. Sírva lerogytam a földre, és zokogtam és zokogtam. A "kedves" nővér, átölelt és a fülembe suttogott.
- Ne aggódj veled leszek mindig és vigyázok rád!
Ő is sírva fakadt. Megöleltem és bementem vele a szobámba. Kaptam egy altatót, és álomba is merültem.

zZZzzzzzZZZzzzzzzZZzz




- ...pszichiátert kellene hívni neki. - csak ennyit hallottam abból amit egy nővér motyogott.
- Rendben majd beszélek egy ismerősömmel..- mondta anya és felém nézett én meg alvást színleltem. 




- Alszol még hercegnőm? - jött be suttogva DongJin. 
- Már nem. - néztem rá fal fehér arccal.
DongJin a legjobb barátom, mindig kiáll mellettem, és úgy kezel mint a húgát. 
- DongJin! - simogattam meg a karját mikor a hátizsákjából előakart venni valamit. - Megkérhetlek valamire?
- Persze mond csak.
- Hozol nekem  tulipánt a kertünkből?
- T..t..tulipánt? Már elvirágzott te butus.. Augusztus van. - világosított fel a barátom.
- Augusztus? - ismételtem. - Az lehetetlen. - néztem rá elkerekedett szemmel.
DongJin nem válaszolt. Elfordult és a táskájában kutatott tovább.. Biztos azt gondolta hogy megbolondultam. Nem értem. 
- Itt is van. - beszélt a tárgyhoz amit előhalászott. - Tessék hogy ne légy szomorú. - nyomott a kezembe egy hatalmas csokit.
- Köszönöm.  - néztem az édességet.
- Most mennem kell majd még meglátogatlak. Szia. - integetett el.
Biccentettem egyet a fejemmel.









Kis idő múlva a doktor jött be és természetesen lecseszett.
- Mit gondolsz hogy kiszaladsz az udvarra? Most keltél fel a kómából és futkorászol? 
- Elnézést.
- Tudod mekkora bajod is lehetett volna?
- Mondtam már hogy elnézést.
- Mondani fogom édesanyádéknak.
- Rendben. - hajtottam le a fejem.




*10 perc múlva*




- Kicsim..kicsim jól vagy? - nézett engem anya. Ránéztem de nem szóltam semmit.
- Héé.. mi történik? - ültem fel amikor valamit a szemembe világítottak.
- Olyan mintha elájultál volna, de nyitott szemmel. - mondta anyu.




~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~


kicsit nagyon fos lett bocsii. :$$

3.rész~ 2012. augusztus 4. Hátrahagyott apróság (SungGi~)

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem.
- Te még meg vagy? - beszéltem hozzá értetlenül.
Kidörzsöltem az álmot a szememből, majd ránéztem a kijelzőre. Az ébresztőóra volt.
- Hat óra? - beszéltem ismét, pedig senki sem volt a szobámban - legalábbis én ezt hittem.
- Tessék? - kérdezett vissza egy magas hang.
Az ágy melletti falra tapadtam, és valami olyan tárgyat kerestem, amivel megvédhetem magam. Az a (feltételezett) lány megismételte a kérdést, de már jóval közelebbről hallottam a hangját.
- Hé, mit csinálsz? - vigyorgott rám az ajtóból, miközben fésülködött.
- T... Te meg ki vagy?
Elnevette magát, amitől nagyon kellemetlenül éreztem magam. Odalépett az ágyam mellé, és a kezét nyújtotta.
- Choi RaRa vagyok, a szobatársad.
- H... Hwang SungGi, és az égvilágon semmit nem értek.
Megint kinevetett.
- Amint látod, ez egy öt személyes szoba - mutatott körbe - Szóval előbb, vagy utóbb érkezik még három ember, aki minket fog boldogítani.
Most egyszerre kedvem lett volna nekem is kinevetni őt, de azért csöppet jobb a modorom.
- Az meg van, RaRa. Azt nem értem, ami történik. Hol vagyok, mért nem egy koporsóban fekszem? Tudod... Meghaltam.
- Ja... - csillant fel a szeme, gondolom leesett neki a dolog - Elmondhatnám neked, de ezt a feladatot meghagyom inkább Halálistenmesternek.
"- Az meg ki?! - gondoltam, mégis úgy bólogattam, mintha már minden világos lenne."
Gyorsan össze kellett szednem magam, mert RaRa nem akart elkésni az óráról. Ezek szerint ez tényleg egy iskola... Éppen a félúton voltunk az előadóterem felé, amikor YoSeob elkapta hátulról RaRát, és csókolgatni kezdte.
- Szia Drágám - mondta a srác két csók között, majd rájött, hogy tulajdonképpen nem csak ezért jött ide - SungGi, velem kéne jönnöd.
Eleinte ellenkeztem, mert nem is tudtam, hová kell menni, majd amikor meghallottam, hogy Halálistenmester hívat, akkor engedelmeskedtem YoSeobnak.
- Nagyon remélem, hogy mindent elmagyaráz ez a fazon... - mormoltam a sértődöttség és az izgatottság közötti állapotban.
- Ne aggódj, most mindent megtudsz - kacsintott.
Lefordultunk egy sötét folyosóra, ahol egy lámpa sem volt. Fényes nappal van, de itt az orromig sem látok el. Nem értem.
- Hová mész? Itt vagyunk - rántott vissza maga mellé.
Ajtónyitódást hallottam, YoSeob udvariasan belökött a szobába, és bevágta mögöttem  az ajtót. Az egész iroda égszín kékre volt festve, a falon pedig felhők mentek körbe-körbe.
- Tetszik a tapéta, mi? - visszhangzott egy idegesítő, viszonylag magas férfi hang - Gyere, ülj ide!
"- Csak tudnám, hogy hol van... - pillantottam a plafonra, a szemeimet forgatva."
Próbáltam feltűnésmentesen körbenézni. Bingó! Meg is találtam a rengeteg furcsa bútor között egy érdekes alakú asztalt. Ott ült egy fekete alak. Lehuppantam mellé. Maszk volt rajta, amivel nagyon viccesen nézett ki, alig tudtam visszatartani a nevetést. (Csak úgy mellesleg megjegyezném; az asztal pont ennek a maszknak az alakját viselte.)
- Szia drága tanítványom - kezdett beszédébe azon a magas, idegesítő hangon, ráadásul a szavak végét megnyújtotta, ami különösen irritált- Üdvözöllek a Halálisten Fegyvermester Akadémián, más néven az Akadémián. Gondolom kíváncsi vagy, hogyan kerültél ide. Továbbá arra is, miért nem haltál meg?
Bólintottam.
- Ez roppant egyszerű. Amikor elütött az autó, én már rég ott vártam rátok a bokorban. Hogy mért ott azt nem értem, mert egyébként láthatatlanok vagyunk a halandók számára, de mindegy. Tehát ott vártam rátok, majd a megfelelő pillanatban elindultam veled Halálvárosba. De Halálistenmesternek sajnálatos módon mókusfóbiája van, ezért szegény megijedt. Te pedig elmentél. Ne tudd meg, meddig kerestelek, míg végül leütöttelek egy könyvvel és idehoztalak.
Amit hallottam, az sokkolt. Viszont egyet még mindig nem tudtam:
- Mért pont én? - meredtem rá kérdőn, bár nem volt arca.
- Te  különleges lélekkel rendelkezel, ezért hoztalak ide. Most, hogy hátrahagytad törékeny földi testedet, új, jobb életed lesz. Feladatod nem különbözik a többi diákétól. Akár fegyver, akár fegyvermester vagy, a Démonisten növendékekkel kell harcolnod. Meg kell semmisítened a démontojássá változott lelkeket. Amint sikerült összegyűjteni 99-et ezekből, plusz egy boszorkánylelket, a fegyvered, vagy te magad tiszteletreméltó személyem Halálkaszája lehetsz.
- Milyen buggyant tojás lelkekről van szó? Halál?! Kasza?! Hogy mi?! - értetlenkedtem.
- Buta kölykök... - oldalra nézett, majd vissza rám - Édesem, természetesen a démontojássá változott lelkekkel azon lények rendelkeznek, melyek rossz útra tértek, azaz emberi lelkeket fogyasztottak. A boszorkánylelkeket pedig a boszikáknál kell keresni.
Nevetni kezdett. Lejjebb csúsztam a székben, hátha eltűnök a "vicces bácsi" elől, de ő megfogott átlátszó kezével és felhúzott.
- Mért bújsz el, kislány? - könyökölt az asztalra - Ha én most egy ijesztő szörnyeteg lennék, szegecses kesztyűben - közben mutogatott is -, akkor is így elbújnál? Bocsánat, de nevetnem kell...
És megint ugyanaz az idegesítő dolog, amitől legszívesebben elásnám magam. Utálom, ha rajtam nevetnek, pedig nem mondtam semmi vicceset.
- Ideges vagy, ugye? - mosolygott rám - Nos, ha meg szeretnél tanulni normális harcosként viselkedni, akkor menj el a korrepetálásra. De figyelmeztetlek, a tanár úr nem ismer irgalmat!
- M... M... Ma kell mennem? - beszéltem alig érthetően.
- Pontosan.
- Hová?
- Természetesen YoSeobie elkísér! - nevette el magát - Most mehetsz a szobádba!
Lassan fölálltam és kimentem az ajtón. Újra a sötét folyosón találtam magam, csak ezúttal teljesen egyedül voltam. Eltartott egy 10 percig, mire kitaláltam onnan. Éppen akkor csöngettek ki, és a folyosót egyszerre ellepték a nevetgélő, vidám diákok. Na, ebben nem különbözik a normál világtól...
- Hoppá, egy ismerős alak! - lépett mellém RaRa és YoSeob.
- Sziasztok - még remegett a hangom, ezt a többiek észre is vették.
- Szegénykém, össze van zavarodva... - sajnált meg a lány.
- SungGi, van egy kis meglepetésem, gyere! - indultunk el a kijárat felé.
Egyenesen kivittek engem az udvarra, amit csak tegnap este láttam először, akkor is sötét volt. Egy bódészerűséghez mentünk, éppen akkor jött ki onnan egy lány.
- Mi ez, TOITOI? - meredtem rájuk kérdőn.
- Nem, te hülye! - nevetett RaRa, de ez most nem esett rosszul - Itt léphetsz kapcsolatba a külvilággal. Most az egyszer küldhetsz egy picike jelet a családodnak. Jól gondold meg, mit küldesz, mert ez az egyetlen lehetőséged! Mi most itt hagyunk, hogy gondolkozhass... - azzal mindketten integetni kezdtek, és egymást puszilgatva távolodtak tőlem.
Újra egyedül. Gyorsan bementem a bódéba. A falon polcok voltak, azokon pedig kis cetlik, dobozok, meg masnik... Olyan üzenetet írtam HeeRának, amitől én is könnyezni kezdtem. A bódé falán volt egy kis ablak. Kinyitottam, és egy kékesszürke ködszerűséget láttam. Úgy tapadt rá az ablaknyílásra, mint a buborékfújóra a szappanos víz. Átnyúlni pedig olyan érzés volt, mintha vízbe meríteném a kezem. Miután feladtam az üzenetet, összeszedtem magam, és kimentem. Befelé menet az ajtónál megláttam Sheniit. Ráköszöntem, amitől nagyon megijedt...

2.rész~ 2012. augusztus 4. Szörnyűségek halmaza...( HeeRa~ )

Ébredezni kezdtem... egy hófehér szobában voltam és csak anyut meg aput láttam hogy beszélgetnek egy fiatal nővel..
- Hol vagyok.? - szinte suttogtam de az a nő meghallotta, és szüleimmel rohant hozzám..
- Ez hihetetlen ilyet még nem láttam.. - csodálkozott és valami fényt világított a szemembe - Tökéletes.. - motyogta magában valami teszteket csinálhatott, mert utána egy lapra írogatott..
- Kislányom jól vagy.? - hajolt fölém anya kisírt szemekkel.
- Hol van Sunggie.? - kérdeztem őket hangosabban, és felültem az ágyon.
- Feküdj vissza HeeRa - fogta meg a vállam apa és láttam hogy könnybe lábat a szeme, és direkt terelik a témát.
- Na.? - néztem rájuk kérdőn.. - Hol van a nővérem?? - szinte már üvöltöttem és az egész folyosón hallhatták. Anya ráborult apa vállára és zokogni kezdett.. Nem értettem, nem mondtam semmi sértőt, mégis sírt - Anyu mi a baj.?? -fogtam meg a vállát.
- Balesetet szenvedett.. - mondta a doktornő.

- Mi.?? Hol van, melyik szobában.?

- Nincs a kórház területén - nézett rám az ápoló.
- Akkor nincs már  semmi baja.? ^^ 
- Nem teljesen.. - csönd lett, ez a kínos csönd, nem értetem hogy mi folyik körülöttem. 
- Él még.? - néztem rá anyuékra könnyes szemmel. Nem válaszoltak.. Szívem szakadtából sírni kezdtem, életemben nem sírtam még így.. Mintha egy kést döftek volna a szívembe.. Elvették a másik felem..


- Kérem most menjenek ki.!- parancsolt rá az ápolónő szüleimre. - Hé ne sírj figyelj hozzak valamit enni.? - kérdezte kedvesen.
- Nem fogok megnyugodni felkötöm magam a p*csába is, hagyjanak a kajájukkal.!
- Figyelj, meg tudlak érteni átérzem a helyzetedet, de ne tégy öngyilkossági merényletet, nem lesz jobb, hidd el. - nyugtatott és közben a vállamat simogatta.
- Hogy tudnál megérteni.?! Neked nem halt meg a testvéred, a legjobb barátnőd egyben.!
- De igen is meghalt a testvérem, a bátyám..
- Tessék.? - néztem rá értetlenül, de ekkor a fiatal hölgynek egy könnycsepp gördült le arcán. - Bocsánat én nem tudtam, kérem ne...
- Nem, semmi baj. - vett fel egy műmosolyt. - Figyelj, én most ki megyek és addig nyugodj meg aludj akár.
- Rendben. - mosolyogtam rá.


Kb. így néztem ki, amikor megtudtam hogy a legcsodálatosabb nővér a világon elhunyt.







Sápadt voltam, erőtlen. Levegőt nem igazán kaptam, és mintha mellkasomba egy kést szúrtak volna, és még vagy 3szor meg is forgatták bennem.


*az ápoló nő anyuékkal amit beszélt*

- Elég jó állapotban van, meg kell nézni, hogy fel tud-e állni, de a tesztek elég jók lettek, mivel kómába volt, még pár tesztet meg kell csinálni, és megmondhatjuk, mikor mehet haza, és hogy nincs-e belső vérzése, stb stb..  - mesélt az állapotomról egy másik asszisztens sápadt arccal.
- De ugye fel épül.? - kétségbeesetten kérdezte anya.
- Nem ígérhetek semmit.


Fel akartam állni, de összeestem, de csak apa vette észre és besétált, és felsegített.
- Vigyázz.!
- Jól van, jól van máskor erre számítok. - mondtam
- Máskor.? - nézett rám kérdőn. - Remélem többször ilyen nem lesz, mint most.!
- Hát én se vágyom rá.

- Na gyere nagy lány csináljuk meg a teszteket - jött be mosolyogva a doktor bácsi. :3
- Ööö nem kell neki tolókocsi mert most is elesett.. - beszélt apa.
- Ja persze hozzuk is. :D
Meg csináltuk a teszteket és MAJDNEM minden jó volt kivéve 1et. :/
- Azt hiszem hogy a bordája sérült. - nézett aggódva a szüleimre. - Igen, eltört. Ezt még meg kell műteni és 2 hét múlva haza mehetsz. 
- Tessék.? 2 hét.??! - idegeskedtem. - Annyit nem bírok itt feküdni.!
- 1 hét amíg meg tanulsz újra járni és még egy hét  pihenés, a törés miatt - nyugtatott az egyik ápolónő.


Mikor toltak ki a menő járgánnyal előttem ment el 2 cm-re egy szike majdnem átvágta az orrom de senki se tudja hogy honnan jött..
- Ez meg mi a jó szent Mariska néni volt.? - fordultam meg.
- Öhh nem tudom mi történhetett. - mentegetőzött az ápolónő.
- Kicsim jól vagy.?! - tört oda mellém a fater és a muter.
- Igen semmi bajom nincs jól vagyok.. még.




Elvittek aludni, és másnap reggel leizzadva keltem fel a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Rosszat álmodtam. Egy erődben futottam és véres volt a kezem egy férfi jött utánam, bicskával. Megakart ölni de nem tudom miért. Mikor felriadtam meg akartam keresni a hajgumimat hogy össze kössem vizes hajam, de nem találtam be néztem az ágy alá ott volt. Be akartam nyúlni érte de nem értem el. Beljebb nyúltam, és pókok kezdtek mászkálni a kezemen és ekkor felébredtem de most tényleg. Ekkor megpillantottam magam előtt egy kis dobozt benne volt egy cetli és ez állt rajta...

1.rész~ 2012. május 19. Az a nap. A nap, amikor itt hagytam ezt a szar világot. (SungGi~)

Kint esett az eső. Igazi nyári vihar, bár még csak május van. Az pedig még tavasz. Imádom ezt az időt. De most bent kellett poshadnom föcin. A tanár csak beszélt, és az Istennek sem akarta abbahagyni. Úgy éreztem, mindjárt felállok és kimegyek. Nem bírtam tovább, de vigasztalt, hogy ez az utolsó óra. Az utolsó péntekem utolsó órája.
- Már csak egy perc... -szisszent fel ByulByul mögöttem.
Ő volt az egyetlen tanuló, aki megszólalt ezen az órán. Elszámoltam magamban 60-ig. Csöngettek. Egyszerre nagy lett az nyüzsgés az egész iskolában. Nem csoda, fél kettő van. Kivágtattam a teremből. 
- SungGi, megvárnál? -loholt utánam HeeRa- Ma túlságosan unott vagy. Valami baj van?
- Nem tudom. Ma olyan szürke minden. De gyere, menjünk kajálni.
Ma valahogy tényleg más voltam... Éreztem, hogy valami nincs rendben. Az utolsó péntekem, én meg olyan vagyok, mint egy amőba.
- Sziasztok! -mosolygott ChanChan, miközben megpróbálta nem kiborítani a levest- Leülhetek?
Bólintottunk. Csak piszkáltuk a kaját a villával. Ebéd után kimentünk a suliból.
- Egyre jobban esik ez a fránya eső. -nyavalygott ChanChan.
- Ne hisztizz, inkább azt mondd meg, hogy hová megyünk. -parancsoltam mogorván.
- Mondjuk a Fresh Time-ba? -vetette fel HeeRa- Ihatnánk egy turmixot.
- Hát jó... -válaszoltam, majd elindultunk.
Lehuppantunk a puccos bőrfotelekbe odabenn. Leadtuk a rendelést, aztán következett az a szokásos 45 perces várakozás, ami a szar kiszolgálás miatt van. Vagy 10 pincér futkározott ide-oda. Az egyik neki is ment az asztalunknak. Két tányér, két kés, két villa és két pohár repült felénk. Egy pillanat múlva már azt sem tudtam, hogy ki vagyok.
- Hahó... -beszélt hozzám az a figyelmetlen pincér- Jól vagy? 
- Mi? -meredtem rá- Ja, persze. Semmi bajom.
Akkor vettem észre, hogy előttem egy centire az egyik kés beleállt az asztalba. Akár a fejem is lehetett volna a kés alatt, ha kicsit közelebb hajoltam volna az asztalhoz.  
- Nagyon sajnálom -guggolt le a székem mellé- Ígérem, hogy ti hárman cserébe ingyen kapjátok a turmixot.
Elfogadtam az ajánlatot. Érdekes módon azonnal kihozták a rendelésünket. 
- Hmm... Furcsa, hogy ilyen hamar kijött. -nevettem fel, a mai napon először.
Miután végeztünk, elindultunk hazafelé. Már szakadt az eső. 
- Juhú... Imádom ezt az időt. -jelentettem ki lelkesen, de még mindig nem volt túl jó kedvem.
HeeRával és ChanChannal ugrálni kezdtünk az egyik tócsában. Egyszercsak hatalmas fényt láttam. Gyorsan lehuppantam a földre. Körülöttem mindenki sikítozott. A következő percben a tőlünk nem messze álló fa már lángolt. Kicsit megkésve, de jött a villám hangja is. Majdnem megsüketültem! Szerencsére senkinek sem esett baja, az egyik bácsi azonnal hívta a tűzoltókat.
- Na jó. Haza! Most! -ragadta meg a kezünket HeeRa.
Innen nem volt messze a főút. Ott elbúcsúztunk Chantól, mi pedig HeeRával át akartunk kelni az úton. Egy kocsi éppen hogy nem ütött el minket. Viszont hatalmasat dudált. 
- Jól van, jól vagyok. -mentem közelebb a sofőrhöz, majd mikor láttam, hogy nem is törődik velem, HeeRához kezdtem beszélni- Mekkora szerencsénk volt, tesó!
Nem kaptam választ. Körbenéztem, de a hugom sehol. Megláttam egy nagy embersereget tőlem jobbra, pont a kocsi előtt.
- NEEEEM! -üvöltöttem, majd odaszaladtam.
Gond nélkül átmentem az ott tolongó rémült mentősökön, mint egy szellem. Majd megláttam magam. Ott feküdtem az úton, keresztben. A fejem alatt nagy tócsa vér. Épp akkor csomagoltak be a hullazsákba. Mellettem HeeRa, szintén véres fejjel. Az apró különbség, hogy őt a hordágyra tették, nem fekete zsákba.
- Mi folyik itt...? -suttogtam könnybe lábadt szemekkel.
Először rámeredtem a holttestemre. Aztán megláttam a haldokló testvéremet, ahogy a hordágyon tolják. 
- HeeRa! -nyújtottam felé a kezem sírva.
Mintha visszanézett volna rám. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Majd mégegy. Aztán már három. Négy... Valaki megfogta a vállamat. Egy fekete alak volt, se szeme, se szája. Mint egy sötét ködfelhő. Motyogott nekem valamit, aztán elráncigált a testvéremtől.
- Hova megyünk? -beszéltem hozzá bőgve.
Hiába kérdezgettem hosszú perceken keresztül, soha nem válaszolt. Egyszercsak a nagy ködember megtorpant. Elengedett, rámnézett, majd eltűnt. 
- De... Hát... Sehol senki -mondtam szipogva- Most mit csináljak?
Remek. Teljesen egyedül voltam. A házunk felé vettem az irányt, hátha mégsem haltam meg, és ez csak egy rossz álom.
- Anya? Apa? -szólongattam őket a konyhában, de senki sem felelt.
A következő cél a kórház volt. Gond nélkül átmentem mindenkin, mire odaértem, kezdtem megszokni. Megkerestem HeeRa szobáját. Szegényke egyedül feküdt ott, bekötött fejjel, lélegeztetőgépre kötve.
- HeeRus... -ültem le mellé könnyezve.
Mintha meghallotta volna, amit mondtam. Körbenézett, majd mikor senkit sem látott odabenn, visszacsukta a szemét.
- Én annyira szeretlek -simítotam végig az arcán.
Ő elmosolyodott, aztán mély álomba zuhant. Ideje volt megkeresni a szüleimet is. Ott voltak, ahol én, vagyis a hullám. A tett helyszínén, még mindig. Anya rettenetesen sírt, apa is. 
- Ezt nem bírom nézni -szorítottam össze a szemeimet- A szüleim engem siratnak... Nem lehet igaz! Ez csak egy rossz álom... 
Hirtelen minden elsötétült.


- Hát ez hihetetlen. Én mondom, hogy hihetetlen! Nem szerepel a listán. -mérgelődött mellettem egy mély, rekedt hang.
Megállt bennem az ütő. Most akkor mégsem haltam meg? Biztos itt fekszem a kórházban, vagy valami. 
- Mi az, hogy nincs rajta...? Hwang... Keresd a Hwangnál. -oktatta ki egy másik férfi hang- Egyáltalán a jövő listáját nézed?
- Az utolsó a Hwangnál Hwang HeeRa. Nem hiszem, hogy elírták volna -vitatkozott tovább a mély hang- Vagy tudod mit? Csináld te! -azzal elment.
Aki ottmaradt velem, még egy kis ideig csendben volt, de aztán felsóhajtott.
- SungGi, mostmár megszólalhatsz. Elment az az idegbeteg -ült az ágyam szélére, ahol feküdtem.
"- Na, remek. Ez meg honnan tudja, hogy ébren vagyok?"
Lassan kinyitottam a szemeimet. A látványtól egészen meglepődtem. Kábultnak éreztem magam, gondolom a gyógyszerek miatt.





Három lila fal, egy fehér, TV, számítógép. Szóval nem kórház. 
- H... H... Hol... Hol vagyok? -érdeklődtem rémülten.
A srác csak bámult rám. Közben mosolygott.
- Hahó! -integettem az arca előtt.
- YoSeob vagyok, örülök, hogy találkoztunk.
- Én meg... -elakadtam, mert nem értettem, hogy mi történik velem.
- Hwang SungGi, Jeonjuból. Tudok mindent. 
- Ó, akkor bizonyára azt is tudod, hogy mi történik most. -néztem rá kérdőn és gyanakvón egyszerre.
- Köszöntelek Halálvárosban. Ez itt a sulink -magyarázott, a kérdésemmel nem is törődve.
- Sulink? YoSeob, azt hiszem, hogy itt történt egy kis félreértés... Én Jeonjuba járok iskolába.  
Felnevetett, amitől én kínosan éreztem magam. Aztán elindult kifelé a szobából. Az ajtóban megállt, és intett, hogy kövessem. Körebevezetett az egész városban. Minden nagyon furcsa volt. Azt hiszem, hogy nem véletlenül Halálváros a neve. Hamarosan egy erdőbe érkeztünk.
- Ez itt a Blackdown Wood. Soha, de soha ne gyere ide egyedül! Sőt, semmilyen körülmények között! -figyelmeztetett YoSeob, majd továbbálltunk.
Már sötét volt, amikor visszakeveredtünk a sulihoz.
- Gyere, megmutatom a szobádat! -ráncigált maga után a srác.
Felvonszolt az első emeletre, majd hozzám vágott egy kulcsot. Persze mindezt kedvesen. 
- Jó éjt, aztán meg ne szökj nekem, mert nagy bajba kerülök! -próbált komoly lenni, majd elment.
- 88-as szoba -sóhajtottam- Szeretnétek, mi?
Azzal ledobtam a kulcsot, sarkon fordultam és elmentem. Kimentem a városból egy erdős területre. Rengeteg ideig barangoltam arra, kerestem a hazavezető utat. De sehol semmi. Gondoltam, átvágok a végtelennek tűnő fenyőerdőn. Valahol csak vége van ennek a "Halálvárosnak". Ijesztő hangokat hallottam minden felől. Sötét volt és hideg, én pedig nagyon féltem. Az utolsó kép, ami megmaradt:





- SungGi! Hwang SungGi! -hallottam a távolból.
Nem tudtam válaszolni, úgy éreztem, hogy már rég halálrafagytam. Majd valaki hozzámért. Azonnal visszatért belém az élet.
- Látsz engem? -kérdezte egy hang.
- Te hülye! Téged nem lát senki! -ugrott oda YoSeob, egy nagykabátban, lámpával a kezében.
- Én látlak! -mondtam erőtlenül- Barna szemed és barna hajad van. Lány vagy, bár ezt a hangodból is hallani. A körmöd pedig kékre van festve. 
Mindenki elképedt azon, amit mondtam. Egyedül az a lány mosolygott, aki előttem guggolt. Ő elkezdett nevetni. Aztán felhúzott a földről, és megölelt.
- Végre valaki... -suttogta a fülembe.
- Te most komolyan... -kezdett bele YoSeob, de a "láthatatlan" a szájára tette a kezét, amitől csöndben maradt.
- Park HeeShen vagyok -nyújtotta a másik kezét felém, én pedig viszonoztam a kézfogást- De szólíts csak Shenii-nek. Örülök, hogy megismerhetlek. Tényleg látsz, vagy csak jól tudsz tippelni?
- Nem... Én tényleg látlak -ejtettem halvány mosolyt.
Szekéren mentünk vissza a városba. Mindenki elaludt, csak Shenii és én nem. Útközben próbáltam rájönni, mi törétnik velem. Aztán este, amikor kinyitottam a 88-as szobát és lefeküdtem, reménykedtem, hogy reggel a saját, puha ágyamban ébredek, arra, ahogy HeeRa a szekrényemben turkál.