Kint esett az eső. Igazi nyári vihar, bár még csak május van. Az pedig még tavasz. Imádom ezt az időt. De most bent kellett poshadnom föcin. A tanár csak beszélt, és az Istennek sem akarta abbahagyni. Úgy éreztem, mindjárt felállok és kimegyek. Nem bírtam tovább, de vigasztalt, hogy ez az utolsó óra. Az utolsó péntekem utolsó órája.
- Már csak egy perc... -szisszent fel ByulByul mögöttem.
Ő volt az egyetlen tanuló, aki megszólalt ezen az órán. Elszámoltam magamban 60-ig. Csöngettek. Egyszerre nagy lett az nyüzsgés az egész iskolában. Nem csoda, fél kettő van. Kivágtattam a teremből.
- SungGi, megvárnál? -loholt utánam HeeRa- Ma túlságosan unott vagy. Valami baj van?
- Nem tudom. Ma olyan szürke minden. De gyere, menjünk kajálni.
Ma valahogy tényleg más voltam... Éreztem, hogy valami nincs rendben. Az utolsó péntekem, én meg olyan vagyok, mint egy amőba.
- Sziasztok! -mosolygott ChanChan, miközben megpróbálta nem kiborítani a levest- Leülhetek?
Bólintottunk. Csak piszkáltuk a kaját a villával. Ebéd után kimentünk a suliból.
- Egyre jobban esik ez a fránya eső. -nyavalygott ChanChan.
- Ne hisztizz, inkább azt mondd meg, hogy hová megyünk. -parancsoltam mogorván.
- Mondjuk a Fresh Time-ba? -vetette fel HeeRa- Ihatnánk egy turmixot.
- Hát jó... -válaszoltam, majd elindultunk.
Lehuppantunk a puccos bőrfotelekbe odabenn. Leadtuk a rendelést, aztán következett az a szokásos 45 perces várakozás, ami a szar kiszolgálás miatt van. Vagy 10 pincér futkározott ide-oda. Az egyik neki is ment az asztalunknak. Két tányér, két kés, két villa és két pohár repült felénk. Egy pillanat múlva már azt sem tudtam, hogy ki vagyok.
- Hahó... -beszélt hozzám az a figyelmetlen pincér- Jól vagy?
- Mi? -meredtem rá- Ja, persze. Semmi bajom.
Akkor vettem észre, hogy előttem egy centire az egyik kés beleállt az asztalba. Akár a fejem is lehetett volna a kés alatt, ha kicsit közelebb hajoltam volna az asztalhoz.
- Nagyon sajnálom -guggolt le a székem mellé- Ígérem, hogy ti hárman cserébe ingyen kapjátok a turmixot.
Elfogadtam az ajánlatot. Érdekes módon azonnal kihozták a rendelésünket.
- Hmm... Furcsa, hogy ilyen hamar kijött. -nevettem fel, a mai napon először.
Miután végeztünk, elindultunk hazafelé. Már szakadt az eső.
- Juhú... Imádom ezt az időt. -jelentettem ki lelkesen, de még mindig nem volt túl jó kedvem.
HeeRával és ChanChannal ugrálni kezdtünk az egyik tócsában. Egyszercsak hatalmas fényt láttam. Gyorsan lehuppantam a földre. Körülöttem mindenki sikítozott. A következő percben a tőlünk nem messze álló fa már lángolt. Kicsit megkésve, de jött a villám hangja is. Majdnem megsüketültem! Szerencsére senkinek sem esett baja, az egyik bácsi azonnal hívta a tűzoltókat.
- Na jó. Haza! Most! -ragadta meg a kezünket HeeRa.
Innen nem volt messze a főút. Ott elbúcsúztunk Chantól, mi pedig HeeRával át akartunk kelni az úton. Egy kocsi éppen hogy nem ütött el minket. Viszont hatalmasat dudált.
- Jól van, jól vagyok. -mentem közelebb a sofőrhöz, majd mikor láttam, hogy nem is törődik velem, HeeRához kezdtem beszélni- Mekkora szerencsénk volt, tesó!
Nem kaptam választ. Körbenéztem, de a hugom sehol. Megláttam egy nagy embersereget tőlem jobbra, pont a kocsi előtt.
- NEEEEM! -üvöltöttem, majd odaszaladtam.
Gond nélkül átmentem az ott tolongó rémült mentősökön, mint egy szellem. Majd megláttam magam. Ott feküdtem az úton, keresztben. A fejem alatt nagy tócsa vér. Épp akkor csomagoltak be a hullazsákba. Mellettem HeeRa, szintén véres fejjel. Az apró különbség, hogy őt a hordágyra tették, nem fekete zsákba.
- Mi folyik itt...? -suttogtam könnybe lábadt szemekkel.
Először rámeredtem a holttestemre. Aztán megláttam a haldokló testvéremet, ahogy a hordágyon tolják.
- HeeRa! -nyújtottam felé a kezem sírva.
Mintha visszanézett volna rám. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Majd mégegy. Aztán már három. Négy... Valaki megfogta a vállamat. Egy fekete alak volt, se szeme, se szája. Mint egy sötét ködfelhő. Motyogott nekem valamit, aztán elráncigált a testvéremtől.
- Hova megyünk? -beszéltem hozzá bőgve.
Hiába kérdezgettem hosszú perceken keresztül, soha nem válaszolt. Egyszercsak a nagy ködember megtorpant. Elengedett, rámnézett, majd eltűnt.
- De... Hát... Sehol senki -mondtam szipogva- Most mit csináljak?
Remek. Teljesen egyedül voltam. A házunk felé vettem az irányt, hátha mégsem haltam meg, és ez csak egy rossz álom.
- Anya? Apa? -szólongattam őket a konyhában, de senki sem felelt.
A következő cél a kórház volt. Gond nélkül átmentem mindenkin, mire odaértem, kezdtem megszokni. Megkerestem HeeRa szobáját. Szegényke egyedül feküdt ott, bekötött fejjel, lélegeztetőgépre kötve.
- HeeRus... -ültem le mellé könnyezve.
Mintha meghallotta volna, amit mondtam. Körbenézett, majd mikor senkit sem látott odabenn, visszacsukta a szemét.
- Én annyira szeretlek -simítotam végig az arcán.
Ő elmosolyodott, aztán mély álomba zuhant. Ideje volt megkeresni a szüleimet is. Ott voltak, ahol én, vagyis a hullám. A tett helyszínén, még mindig. Anya rettenetesen sírt, apa is.
- Ezt nem bírom nézni -szorítottam össze a szemeimet- A szüleim engem siratnak... Nem lehet igaz! Ez csak egy rossz álom...
Hirtelen minden elsötétült.
- Hát ez hihetetlen. Én mondom, hogy hihetetlen! Nem szerepel a listán. -mérgelődött mellettem egy mély, rekedt hang.
Megállt bennem az ütő. Most akkor mégsem haltam meg? Biztos itt fekszem a kórházban, vagy valami.
- Mi az, hogy nincs rajta...? Hwang... Keresd a Hwangnál. -oktatta ki egy másik férfi hang- Egyáltalán a jövő listáját nézed?
- Az utolsó a Hwangnál Hwang HeeRa. Nem hiszem, hogy elírták volna -vitatkozott tovább a mély hang- Vagy tudod mit? Csináld te! -azzal elment.
Aki ottmaradt velem, még egy kis ideig csendben volt, de aztán felsóhajtott.
- SungGi, mostmár megszólalhatsz. Elment az az idegbeteg -ült az ágyam szélére, ahol feküdtem.
"- Na, remek. Ez meg honnan tudja, hogy ébren vagyok?"
Lassan kinyitottam a szemeimet. A látványtól egészen meglepődtem. Kábultnak éreztem magam, gondolom a gyógyszerek miatt.
Három lila fal, egy fehér, TV, számítógép. Szóval nem kórház.
- H... H... Hol... Hol vagyok? -érdeklődtem rémülten.
A srác csak bámult rám. Közben mosolygott.
- Hahó! -integettem az arca előtt.
- YoSeob vagyok, örülök, hogy találkoztunk.
- Én meg... -elakadtam, mert nem értettem, hogy mi történik velem.
- Hwang SungGi, Jeonjuból. Tudok mindent.
- Ó, akkor bizonyára azt is tudod, hogy mi történik most. -néztem rá kérdőn és gyanakvón egyszerre.
- Köszöntelek Halálvárosban. Ez itt a sulink -magyarázott, a kérdésemmel nem is törődve.
- Sulink? YoSeob, azt hiszem, hogy itt történt egy kis félreértés... Én Jeonjuba járok iskolába.
Felnevetett, amitől én kínosan éreztem magam. Aztán elindult kifelé a szobából. Az ajtóban megállt, és intett, hogy kövessem. Körebevezetett az egész városban. Minden nagyon furcsa volt. Azt hiszem, hogy nem véletlenül Halálváros a neve. Hamarosan egy erdőbe érkeztünk.
- Ez itt a Blackdown Wood. Soha, de soha ne gyere ide egyedül! Sőt, semmilyen körülmények között! -figyelmeztetett YoSeob, majd továbbálltunk.
Már sötét volt, amikor visszakeveredtünk a sulihoz.
- Gyere, megmutatom a szobádat! -ráncigált maga után a srác.
Felvonszolt az első emeletre, majd hozzám vágott egy kulcsot. Persze mindezt kedvesen.
- Jó éjt, aztán meg ne szökj nekem, mert nagy bajba kerülök! -próbált komoly lenni, majd elment.
- 88-as szoba -sóhajtottam- Szeretnétek, mi?
Azzal ledobtam a kulcsot, sarkon fordultam és elmentem. Kimentem a városból egy erdős területre. Rengeteg ideig barangoltam arra, kerestem a hazavezető utat. De sehol semmi. Gondoltam, átvágok a végtelennek tűnő fenyőerdőn. Valahol csak vége van ennek a "Halálvárosnak". Ijesztő hangokat hallottam minden felől. Sötét volt és hideg, én pedig nagyon féltem. Az utolsó kép, ami megmaradt:
- SungGi! Hwang SungGi! -hallottam a távolból.
Nem tudtam válaszolni, úgy éreztem, hogy már rég halálrafagytam. Majd valaki hozzámért. Azonnal visszatért belém az élet.
- Látsz engem? -kérdezte egy hang.
- Te hülye! Téged nem lát senki! -ugrott oda YoSeob, egy nagykabátban, lámpával a kezében.
- Én látlak! -mondtam erőtlenül- Barna szemed és barna hajad van. Lány vagy, bár ezt a hangodból is hallani. A körmöd pedig kékre van festve.
Mindenki elképedt azon, amit mondtam. Egyedül az a lány mosolygott, aki előttem guggolt. Ő elkezdett nevetni. Aztán felhúzott a földről, és megölelt.
- Végre valaki... -suttogta a fülembe.
- Te most komolyan... -kezdett bele YoSeob, de a "láthatatlan" a szájára tette a kezét, amitől csöndben maradt.
- Park HeeShen vagyok -nyújtotta a másik kezét felém, én pedig viszonoztam a kézfogást- De szólíts csak Shenii-nek. Örülök, hogy megismerhetlek. Tényleg látsz, vagy csak jól tudsz tippelni?
- Nem... Én tényleg látlak -ejtettem halvány mosolyt.
Szekéren mentünk vissza a városba. Mindenki elaludt, csak Shenii és én nem. Útközben próbáltam rájönni, mi törétnik velem. Aztán este, amikor kinyitottam a 88-as szobát és lefeküdtem, reménykedtem, hogy reggel a saját, puha ágyamban ébredek, arra, ahogy HeeRa a szekrényemben turkál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése