3.rész~ 2012. augusztus 4. Hátrahagyott apróság (SungGi~)

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem.
- Te még meg vagy? - beszéltem hozzá értetlenül.
Kidörzsöltem az álmot a szememből, majd ránéztem a kijelzőre. Az ébresztőóra volt.
- Hat óra? - beszéltem ismét, pedig senki sem volt a szobámban - legalábbis én ezt hittem.
- Tessék? - kérdezett vissza egy magas hang.
Az ágy melletti falra tapadtam, és valami olyan tárgyat kerestem, amivel megvédhetem magam. Az a (feltételezett) lány megismételte a kérdést, de már jóval közelebbről hallottam a hangját.
- Hé, mit csinálsz? - vigyorgott rám az ajtóból, miközben fésülködött.
- T... Te meg ki vagy?
Elnevette magát, amitől nagyon kellemetlenül éreztem magam. Odalépett az ágyam mellé, és a kezét nyújtotta.
- Choi RaRa vagyok, a szobatársad.
- H... Hwang SungGi, és az égvilágon semmit nem értek.
Megint kinevetett.
- Amint látod, ez egy öt személyes szoba - mutatott körbe - Szóval előbb, vagy utóbb érkezik még három ember, aki minket fog boldogítani.
Most egyszerre kedvem lett volna nekem is kinevetni őt, de azért csöppet jobb a modorom.
- Az meg van, RaRa. Azt nem értem, ami történik. Hol vagyok, mért nem egy koporsóban fekszem? Tudod... Meghaltam.
- Ja... - csillant fel a szeme, gondolom leesett neki a dolog - Elmondhatnám neked, de ezt a feladatot meghagyom inkább Halálistenmesternek.
"- Az meg ki?! - gondoltam, mégis úgy bólogattam, mintha már minden világos lenne."
Gyorsan össze kellett szednem magam, mert RaRa nem akart elkésni az óráról. Ezek szerint ez tényleg egy iskola... Éppen a félúton voltunk az előadóterem felé, amikor YoSeob elkapta hátulról RaRát, és csókolgatni kezdte.
- Szia Drágám - mondta a srác két csók között, majd rájött, hogy tulajdonképpen nem csak ezért jött ide - SungGi, velem kéne jönnöd.
Eleinte ellenkeztem, mert nem is tudtam, hová kell menni, majd amikor meghallottam, hogy Halálistenmester hívat, akkor engedelmeskedtem YoSeobnak.
- Nagyon remélem, hogy mindent elmagyaráz ez a fazon... - mormoltam a sértődöttség és az izgatottság közötti állapotban.
- Ne aggódj, most mindent megtudsz - kacsintott.
Lefordultunk egy sötét folyosóra, ahol egy lámpa sem volt. Fényes nappal van, de itt az orromig sem látok el. Nem értem.
- Hová mész? Itt vagyunk - rántott vissza maga mellé.
Ajtónyitódást hallottam, YoSeob udvariasan belökött a szobába, és bevágta mögöttem  az ajtót. Az egész iroda égszín kékre volt festve, a falon pedig felhők mentek körbe-körbe.
- Tetszik a tapéta, mi? - visszhangzott egy idegesítő, viszonylag magas férfi hang - Gyere, ülj ide!
"- Csak tudnám, hogy hol van... - pillantottam a plafonra, a szemeimet forgatva."
Próbáltam feltűnésmentesen körbenézni. Bingó! Meg is találtam a rengeteg furcsa bútor között egy érdekes alakú asztalt. Ott ült egy fekete alak. Lehuppantam mellé. Maszk volt rajta, amivel nagyon viccesen nézett ki, alig tudtam visszatartani a nevetést. (Csak úgy mellesleg megjegyezném; az asztal pont ennek a maszknak az alakját viselte.)
- Szia drága tanítványom - kezdett beszédébe azon a magas, idegesítő hangon, ráadásul a szavak végét megnyújtotta, ami különösen irritált- Üdvözöllek a Halálisten Fegyvermester Akadémián, más néven az Akadémián. Gondolom kíváncsi vagy, hogyan kerültél ide. Továbbá arra is, miért nem haltál meg?
Bólintottam.
- Ez roppant egyszerű. Amikor elütött az autó, én már rég ott vártam rátok a bokorban. Hogy mért ott azt nem értem, mert egyébként láthatatlanok vagyunk a halandók számára, de mindegy. Tehát ott vártam rátok, majd a megfelelő pillanatban elindultam veled Halálvárosba. De Halálistenmesternek sajnálatos módon mókusfóbiája van, ezért szegény megijedt. Te pedig elmentél. Ne tudd meg, meddig kerestelek, míg végül leütöttelek egy könyvvel és idehoztalak.
Amit hallottam, az sokkolt. Viszont egyet még mindig nem tudtam:
- Mért pont én? - meredtem rá kérdőn, bár nem volt arca.
- Te  különleges lélekkel rendelkezel, ezért hoztalak ide. Most, hogy hátrahagytad törékeny földi testedet, új, jobb életed lesz. Feladatod nem különbözik a többi diákétól. Akár fegyver, akár fegyvermester vagy, a Démonisten növendékekkel kell harcolnod. Meg kell semmisítened a démontojássá változott lelkeket. Amint sikerült összegyűjteni 99-et ezekből, plusz egy boszorkánylelket, a fegyvered, vagy te magad tiszteletreméltó személyem Halálkaszája lehetsz.
- Milyen buggyant tojás lelkekről van szó? Halál?! Kasza?! Hogy mi?! - értetlenkedtem.
- Buta kölykök... - oldalra nézett, majd vissza rám - Édesem, természetesen a démontojássá változott lelkekkel azon lények rendelkeznek, melyek rossz útra tértek, azaz emberi lelkeket fogyasztottak. A boszorkánylelkeket pedig a boszikáknál kell keresni.
Nevetni kezdett. Lejjebb csúsztam a székben, hátha eltűnök a "vicces bácsi" elől, de ő megfogott átlátszó kezével és felhúzott.
- Mért bújsz el, kislány? - könyökölt az asztalra - Ha én most egy ijesztő szörnyeteg lennék, szegecses kesztyűben - közben mutogatott is -, akkor is így elbújnál? Bocsánat, de nevetnem kell...
És megint ugyanaz az idegesítő dolog, amitől legszívesebben elásnám magam. Utálom, ha rajtam nevetnek, pedig nem mondtam semmi vicceset.
- Ideges vagy, ugye? - mosolygott rám - Nos, ha meg szeretnél tanulni normális harcosként viselkedni, akkor menj el a korrepetálásra. De figyelmeztetlek, a tanár úr nem ismer irgalmat!
- M... M... Ma kell mennem? - beszéltem alig érthetően.
- Pontosan.
- Hová?
- Természetesen YoSeobie elkísér! - nevette el magát - Most mehetsz a szobádba!
Lassan fölálltam és kimentem az ajtón. Újra a sötét folyosón találtam magam, csak ezúttal teljesen egyedül voltam. Eltartott egy 10 percig, mire kitaláltam onnan. Éppen akkor csöngettek ki, és a folyosót egyszerre ellepték a nevetgélő, vidám diákok. Na, ebben nem különbözik a normál világtól...
- Hoppá, egy ismerős alak! - lépett mellém RaRa és YoSeob.
- Sziasztok - még remegett a hangom, ezt a többiek észre is vették.
- Szegénykém, össze van zavarodva... - sajnált meg a lány.
- SungGi, van egy kis meglepetésem, gyere! - indultunk el a kijárat felé.
Egyenesen kivittek engem az udvarra, amit csak tegnap este láttam először, akkor is sötét volt. Egy bódészerűséghez mentünk, éppen akkor jött ki onnan egy lány.
- Mi ez, TOITOI? - meredtem rájuk kérdőn.
- Nem, te hülye! - nevetett RaRa, de ez most nem esett rosszul - Itt léphetsz kapcsolatba a külvilággal. Most az egyszer küldhetsz egy picike jelet a családodnak. Jól gondold meg, mit küldesz, mert ez az egyetlen lehetőséged! Mi most itt hagyunk, hogy gondolkozhass... - azzal mindketten integetni kezdtek, és egymást puszilgatva távolodtak tőlem.
Újra egyedül. Gyorsan bementem a bódéba. A falon polcok voltak, azokon pedig kis cetlik, dobozok, meg masnik... Olyan üzenetet írtam HeeRának, amitől én is könnyezni kezdtem. A bódé falán volt egy kis ablak. Kinyitottam, és egy kékesszürke ködszerűséget láttam. Úgy tapadt rá az ablaknyílásra, mint a buborékfújóra a szappanos víz. Átnyúlni pedig olyan érzés volt, mintha vízbe meríteném a kezem. Miután feladtam az üzenetet, összeszedtem magam, és kimentem. Befelé menet az ajtónál megláttam Sheniit. Ráköszöntem, amitől nagyon megijedt...